Locsolás, reggeli és hálaadás

Korán keltem. Egy kicsit üldögéltem a parton, majd siettem fel öntözni. Szeretek locsolni és most már szúnyogok sincsenek. Friss a levegő, frissek a színek és még nincs kánikula. Körülnéztem a kertben. Virágzik a kiültetett hortenziám, tele vannak bimbóval a nemrég elvirágzott rózsáim, a fügefám úgy nő mint a bolondgomba, szintúgy a mandarin és a citrom, lassan a duplájára nőnek, mint ahogy megvettem őket néhány hete. Úgy tűnik ez a klíma ideális nekik, csak el ne rontsam majd a teleltetésükkel. Múlt héten ültettem 6 tő koktél paradicsomot is, de egyelőre csak ládába. A zöldséges kert kialakítása jövő tavaszra csúszik. A golgotavirág rendületlenúl kúszik és fejlődik. A konyhaablak melletti rácson lévő futórózsát viszont ősszel lecserélem. Elefántcsont színű, illatos futórózsára. A csigák egyre kevesebben vannak, aminek vagy a sün az oka, vagy a kevés eső, vagy néhány vakond, melyek két év után visszatértek, hogy még véletlenül se unatkozzak. De lehet, hogy csak szeretnek itt az állatok. A szomszéd kutyái is átjárnak, a kőfal felől ugyanis szabad a pálya. Ahogy a nap első sugarai felébresztik és végigsimogatják a kertet, és ülök a teraszon vagy a lépcsőn egy bögre tejeskávéval az ölemben, néha eszembe jut a régi lakásom a negyedik emeleten, ahol évekig lehúzott redőnyök között éltem, a szobanövények sorban pusztultak el, és ha átmentem a barátnőmhöz, be kellett zárni a macskáit a másik szobába. És ilyenkor a szívem megtelik hálával, és sírni tudnék (tudok is) attól a mérhetetlen csodától ami körülvesz bennünket, vezet, tanít mindaddig amíg rá nem jövünk, hogy mi magunk vagyunk a csoda. Az erő, ugyanaz az erő, amely a rózsabimbót virágba szökkenti, a belső csend ugyanaz a végtelen tér, égbolt, amelyen a felhők úsznak. Isten országa valóban bennünk van.