A szeretet mágiája

Hűvös a reggel. Szúnyog már nincs, egy kis kavicsos part már van, és van sok sár. Jó hasznát veszem a gumicsizmámnak. A mezítláb kavicson taposáshoz most hideg van, így csak leültem, néztem a Dunát és hagytam magam beleolvadni a természetbe. Felhővé, vízzé és madárrá válni, sok pici kaviccsá, fákat borító borostyántengerré, hűs hajnali szellővé és a rózsáim körül keringő fehér pillangóvá. Esőcseppekké virágszirmokon. És sárrá, mely ellepi a kis utat a Duna mentén. Nincs ebben semmi erőfeszítés, ezért sem mondom, hogy meditálok. Nincs benne elme, nincs aki meditálna. Nincs cél. Nincs Én. Eltűnik az, aki szeret és csak a szeretet marad. Eltűnik az aki értelmez, és a megértés megtörténik. Gyerekkorom óta vonz az ismeretlen, a tér, az üresség, a mélység. A -semmi- számomra mindig is egy mágikus fogalom volt. Úgy húzott magához, mint a mágnes, és én hagytam magam. Követtem a szívem. Mérhetetlen öröm, szenvedély és fájdalom vezetett utamon. És amit felfedeztem, ahhoz a világ semmilyen kincse sem fogható, bár élni még néha nehéz, mert nem jönnek a szavak, nem születnek elmémben gondolatok, fogalmak, ítéletek, csak valami ok és cél nélküli, megmagyarázhatatlan öröm, ami mindennek a belső lényege. És az útnak nincs vége. Mert kezdete sincs. És út sincs. Minden pillanatban benne van minden. Az idő, a relatív idő és az örökkévaló. Szent alkímia az életünk. Szent alkímia a szerelmünk, és szent alkímia a szenvedésünk. Minden szent. A legapróbb kavics is a parton. És minden ember az. Mert minden AZ. Tiszta tudat, tiszta energia. Szeretet, öröm, kreativitás és együttérzés, tudomány és misztika, értelem és szív. Minden Egy. Végtelen intelligencia. Isten. De vigyázz, minél többet beszélsz róla, annál kevésbé éled. A szavak gyönyörűek, a kommunikáció gyönyörű, de aki megérett arra, hogy a nemlétező kapun belépjen, mindezek már korlátok, csapdák és kísértések. Hangok és betűk, amelyek csak megjelölik a megjelölhetetlent. Megismerni a megismerhetetlent csakis akkor lehetséges, ha eggyé válsz vele, és eggyé válni valamivel csak a csendben lehet. A csend és a figyelem egy és ugyanaz. Figyelj, majd figyeld a figyelmet, és az életed gyökeresen megváltozik. Ne félj a lassítástól, mert csak az elméd hiszi azt, hogy valamit el kell érni, ezek puszta gondolatok, hit, ami helyett lehet mást is gondolni, másban hinni. Ne félj az érzékenységtől, mert a belső tisztulás legfontosabb feltétele ez. Ne félj azoktól, akik hülyének néznek, mert mélyen alszik az, aki ítél. Az ébredés folyamatosan zajlik, és csak a felszínen tűnik lineárisnak, a mélyben nincs linearitás, nincs ok-okozat, nincs karma, mindezek csak az elmédben léteznek és így valósággá teszed őket. Az óceán mélyén nincsenek hullámok. Ahogy a klasszikus fizikát követi és kiegészíti a kvantumfizika, ahogy a lineáris gondolkodást felváltja az analógiás gondolkodás, éppúgy változol te is. Ahogy nő a belső csended, mély felismerések özöne árasztja el és mossa tisztára sejtjeidet és elmédet. Nem kell magadat gyógyítani, mert a gyógyulás is magától történik. Minden magától történik. Ahogy elered az eső, ahogy szerelembe esel, ahogy a vihar elsöpri a házakat, ahogy nyílnak a rózsák, születnek a gyermekek, ahogy kibuggyannak a könnyeid. Amit éppen érzel, az a kulcs. Ha megéled, bármi is az, a kapu egyre nyílik és nyílik, a tudat tisztul és tágul, a lélek kiteljesedett. Elvezetett téged testtől a szellemig. A tudat önmaga tudatára ébredt. A szellemben élsz élvezve az anyag csodáját. Nem utasítasz el semmit és nem választasz, mert tudod, hogy az, aki választ, az csak illúzió. Gyönyörűséges és fájdalmas illúzió. Szóval, ha érteni vágysz, ne értelmezz. Ha szeretetre, ne szeress és ne gyűlölj. Képzeld el, hogy te vagy a Szeretet. Ami nem válogat, nincs oka és célja, nincs feltétele, csak VAN. És árad mindenfelé és soha nem vész el. Mint az Energia. Mint a Fény. Mint a Figyelem. Mint az Élet. Csak átalakul és kiteljesítve önmagát, visszafordul önmagába, és árad újra mindefelé, pulzál, megéli önmaga hiányait, életeken és halálokon át, az időn át vezet az időn túlra, a Mostba. Ezt találtam. És sokszor el is veszítem, és akkor sincs semmi baj, mert igazán elveszíteni soha nem lehet. Csak elképzelem, hogy én vagyok a Szeretet. És amit tiszta szívvel és elmével el tudunk képzelni, az Valósággá lesz. Mert már most AZ. A kereső a keresett maga. Ami elválaszt a pillanattól, az az elme. De az is az, ami segít neked önmagán túlra jutni, önmagaddá válni. Szóval, ne higgy és ne tagadj. Figyelj. Lassíts, álmodozz, lazíts, tanulj a macskáktól, a felhőktől, a víztől, hallgasd meg mit susog a szél, vagy épp rohanj, pörögj, csinálj karriert, hisz minden lehetséges, minden tanít és minden pillanat tökéletes. Csak magadra hallgass. És a szélre.

Sofia

Engedd, hogy sírjak

Ha azt kéred,

ne legyek szomorú,

arra kérsz,

hogy ne éljek.

Hogy csöndes szívemmel

szerelmet zenéljek,

amikor éppen sírni kell.

Várj, míg felhő mögött a Nap,

vagy sírd velem könnyűvé a létet,

menj, ha bánt a könny,

s ha sírni vágysz, maradj,

várj, míg boldog nőd leszek újra..

de most.....nézd...

gyémántkönnyeket sír az ég,

és kertemben a rózsa.

Sofia