Isten tenyerén

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
hófödte csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargó folyó tükrében láttam kelni a Napot,
sugaraiban éppen az álmos hajnal mosakodott.

Láttam az óceánt gyémántként ragyogni,
sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt, és láttam a reményt,
láttam az Embert, és láttam a Zenét.
Láttam a Földet szeretetben élni,
láttam a csöndet a széllel zenélni.

Láttam Istent, amerre csak néztem,
miközben éppen az ő tenyerében ültem,
s az ő hangján szólt a szél,
mint anya, ki gyermekének mesél:
Millió apró tükörben láthatod magadat,
hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy.



(sofia, 2006)

A tél utolsó napjai

Téli vihar



Süvít a szél a meztelen fák között,
könnyfátyolon át figyelem a telet,
a suhanó felhőket a Duna fölött,
s a szürke, fodros ruhába öltözött vizet,
mely a felhők elől futva
a tenger felé siet,
s nem panaszkodik.
Áldott legyen, mi folyvást változik,
s áldott legyen mindaz, ami örök,

a lét, a fájdalmak, s az örömök,
áldott legyen a hit, mely utadon vezet,
s áldott legyen a teremtő képzelet,
mely a régen várt szerelmet hozza el
a lágy tavaszi széllel.
Tombolj csak vihar,
majd menj el békével.

(s. 2005)

Az alkony színei

Némán ölel a
márciusi alkonyban
fürdő pillanat.



(s.)

Pillanatok a kertből

Kedvenc képeim egy csokorban

Felhőmánia

Ilyen is tud lenni a Duna

Színek ébredése