
Verona
Festői piazza közepén ültem én,
mezítláb, egy szökőkút peremén,
szőlőt szemezgetvén a csobogó kút mellett
találtam meg először az Istent.
Egy pillanat volt, vagy annyi sem tán,
óramutató voltam az öreg templom tornyán.
Friss vízként csobogtam,
gyerekként csacsogtam,
szerelmet vallottam,
magasban lengő ruhaként
hűs széltől száradtam.
Én voltam a szőlő,
s én voltam a mag,
kemencében sült pizzaillat,
mosoly az arcokon, önfeledt nevetés,
táskákban útikönyv, zsebekben a pénz,
talpaim alatt a forró macskakő,
a sarkon álló buja utcanő,
én voltam a pénz utáni vágya,
a másodikon a baldachinos ágya,
én voltam a ház és én voltam Verona,
én voltam az összes templom tornya.
Semmivé lettem, mindenné váltam,
s Istent mindenben ott találtam.
Mint a koldus, ki kincset talál,
most már tudom, hogy nincsen halál.
Sofia (ezer éve)